Az élet árnyékában

Szabályokat alkottam, majd felrúgtam őket… Pedig saját rendszeremre, elveimre vigyázni szoktam. Felrúgtam mert nem volt mit írnom, elöntött valami, valami amit csak egyszerűen szerelemnek neveznek az emberek. De az emberek számára ez egy újra és újra megismétlődő folyamat, érzés, de ha már nem egy hanem több és még több sokasodig egymás után akkor értékét elveszti. Ez így egyszerűen és tisztán hangzik, pedig nem az. Mi van ha valaki megtartotta szerelmét és várt majd mikor rálelt kiderült a párja nem… Na ekkor mi történik? Nem engedi el mert rá várt, számára ő az élet, ő a minden. De minden egyes percben mikor a múlt árnyéka feldereng, vagy csak a magány kósza szele is éri ez a rossz érzés égeti, égeti és engedni nem hagyja… de miért? Már rég engedné, hagyná, had fusson, nem akar szenvedni, boldog akar lenni, mert van rá oka és lehetősége. De ezt a végtelenbe nyúló fejtegetést most lezárom, és ezzel utolsó bejegyzésem is elkészült. Miért adnék ezzel a bloggal bárkinek a kezébe fegyvert ellenem? Számomra bővel elég, ha teljesítem a körülöttem élők kívánságait, próbálok életben maradni, próbálok élővé válni. Miközben mások sanyarú sorsán segítve szép lassan elsorvadok. A világ a legjobb és legnagyszerűbb játszótér, de a játékosai az emberek elrontották és egy óriási mókuskereket csináltak belőle. Kétlem, hogy bárki is olvasná, vagy figyelne rám, akit érdeklek azzal úgy is beszélek és tud mindent, mit tudhat rólam egy ember. Bár a szám nem rúg kettő fölé, de akár az egy is elég lenne, ha mellettem lenne és segítene… Hiába hajtogatom, a harcost, a hőst, de ők csak úgy élnek és léteznek, ahogy én belülről roskadok és sorvadok egyre össze…