Hetek óta...

Szeretnék írni, ha már lehetőségem sincs arra hogy bárkivel is beszéljek, szeretnék, de ha írok mindig megbántás lesz a vége. Érdekes. Ha valaki megbánt engem és én ezt szóvá teszem akkor én leszek a bántalmazó. Az emberek elmennek mellettem mintha egy senki lennék és ez így van jól, de ha ezt egy hozzád közel álló teszi? A legközelebb álló? Az már nem igazán van rendjén. Elgondolkozol. Érdemes volt e mindaz az áldozat, megpróbáltatás, fáradtság mit érte tettél és akkor ott úgy érzed nem mert semmi sincs viszonozva. Csak egy kihasznált, kifordított kis senki lettél. Képtelen vagyok hozzá szokni ahhoz a gondolathoz, hogy hiába is teszek meg bármi akármilyen jó is vagyok akkor sem kapom meg azt a minimális figyelmet mi a létszükséglethez lenne elegendő. Vajon miért van ez? Miért nem néz még csak felém sem, miért nem hoz bármilyen áldozatot? Még ha könyörögve kérem akkor is elutasít. A szívem megszakad… és ő nem látja… Ezért a bejegyzését is én leszek a bűnös a hibás, a rossz. Pedig csak az érzéseim írom le. Ő azt mondja szeret, ő azt írja hideg én azt látom elvan magában, nélkülem. Fáj, fáj minden egyes gondolat, minden egyes érzés mert én szeretem, én tényleg a véremet adnám, de azt érzem hiába is halnék érte, választ se kapnék. Csak írnám és írnám tovább, de egyre mélyebbre süllyednék és a fájdalom csak nőne és nőne. Nevetni akarok, nevetni mint régen, mindig és mindenen, bárhol és bármikor, de most ez nem megy. Felajánlottam lelkem, szívem és ő elvette, de nem gondozza, nem eteti, magára hagyta és most érzem, hogy most is fáj, bár lehet ő ismét csak dühös és dühöng hogy milyen hülye bunkó vagyok… Nem, nem értem. Szeretném szeretni, de ő nem hagyja, egyszerűen csak megfojtom kötődésemmel. Lehet még szabad akar lenni, de akkor miért mondta hogy örökre? És ha tényleg örökre gondolta akkor ez-az a állapot? Mert ha igen minden héten szépen lassan elhalálozom és végén hirtelen újjá élesztenek, és ebbe a folyamatba szép lassan beleörülök. Miért nem keresel, miért nem hívsz, miért nem veszed fel, miért??? Minden egyes pillanatban attól rettegek valami történt. Aztán látom blogodon a depresszív sorokat és elkeseredem, talán eszedbe sem jutottam. Azt hittem a szerelemben teljesedik ki az igazi boldogságom ezért nyugodt szívvel áldoztam fel mindenem, az álmaim, az életem, de csak egy árnyéklétet kaptam érte. Úgy érzem átvertek, én nem ezt adtam, én nem ezt érdemlem… Nem tettem semmit, semmi rosszat, minden odaadtam mim volt, mindent megtettem hogy boldogabb légy, mindent… Saját véremben fuldoklom mit a fájdalom ömleszt a torkomra, az elmém ordít hogy küzdj ellene, de a szívem megszakad ha csak egy pillanatra is elfordulok képe elől a lelkemben. Ő lett a kezdet és a vég, én tudom. Talán már csak neki kéne megértenie, hogy egy szerencsétlen pára léte függ az ő kedvétől. Ha azt mondom hiszek Istenben kinevet, ha azt mondom megvetem a bagót rágyújt, ha azt mondom rá vártam idáig, hülyének tart, miért nem éltem eddig az életem, mint minden „normális” ember. Mert akkor soha nem találkozunk. Ez az én sorsom, ez az én keresztem, ez vagyok én fogadj el! Én képes vagyok bármi megtenni érted, megváltozni érted! Te miért nem nyújtod ki felém a kezed?

Én is...

http://www.youtube.com/watch?v=l7bpFWzoyeg

Vége

Ezennel ténylegesen lezárom ezt a mondhatni piár fogásnak készült, haszontalan irkálmányok kukáját. Ezen év első napján kezdtem, hogy jeleket csepegtessek el valaki számára. A cél megvalósult már 173 napja. Új cél lett. Az emberek figyelmét reám szegezni, de minden próbálkozás kudarcba fulladt, míg végül ráébredtem, útálom őket. Fáj hogy egyedül vagyok egy élettelen rideg szobában. Valószínűleg ez is engem tükröz, ezzé lettem, tehát ezt is teremtettem magam köré. Mindegy is ha jól sejtem most ezt is csak egy személy olvassa, ki miatt valószínűleg keletkezett ez a bejegyzés. Nem értesz és olyan dolgokat látsz mik nem léteznek. Úgy érzem ha rossz kedvem van fölösleges is beszélnünk mert csak tetéződik a baj. Mindegy szarok az egészre. Vége.

Lesz folytatás?

Álmaim és vágyaim már akkor halálra ítéltettek, mikor csenevész fejemben még csak homályként kúsztak elő. Már akkor… Azonban mit sem sejtettem, csak azt tudtam, hittem, hogy utam nehezebb lesz bárki útjánál, hogy utam szebb és igazabb lesz bárki útjánál. De ma már látom tévedtem. Utam nem szebb, mert a világ melyben élek, a test miben születtem, képtelen arra a szépségre mit eltökéltem. Igazabb? Mindenki mást tart igaznak, vannak kik szenteskedőnek, vannak kik puhánynak, vannak kik őrültnek tekintenek. Senki másnál sem lehet igazabb az ösvény mit elkezdtem járni. Sajnos , rá kell jöjjek magam számára sem igaz… A képek, az álmok, a vágyak, hogy egyszer csillogó páncélba öltözött hős leszek, egyszer gondtalanul élek a természet befogadottjaként, a természettel együtt élek, hogy sötét énem bárkin átgázol, könyörtelenül nyit fel nyaki ütőereket, hogy vad énem bármit legyőz, bármire képes mit eltökél. Nem…
Kezdem elhinni, én is csak egy vagyok a sok közül, egy ki körmével kapargatja verme falát, mi csapdába ejtette halálig. A körmök leszakadnak, a remény elszáll, a segítség nem jő. Ez a világ nem a megértéséről és a segítőkészségéről híres.
Azt hiszik a vermet én ásom, ebben talán még van is gazság, de az hogy én ott tökéletesen jól érzem magam és büszke vagyok,, mert senki sem mer utánam ugrani óriási nagy tévedés. Erősnek hisznek, mert erősnek látszom, ezt a képet nem fogom csak ezért megváltoztatni, hogy valaki végre felém forduljon. „Mit ér a segítség, ha kérni kell azt?” A páncél kitart, a hús megrohad. Én is ember vagyok hibákkal és fájdalmakkal. És csak, hogy lásd, mit sem érek, nem írok tovább, ha rajtad kívül senki sem szól hozzá. „A Védelmezőket ki védi?” Bár ki tudja, lehet ez is csak egy nagyképű titulus tőlem…


Ami voltam.





Ami lenni akartam





Ami meghalt bennem




Aminek látom magam




Ami vagyok





Mond meg, Te minek látsz!

Dequator Marses: Magányban, szobámban

Alkonyodik.
Vérszínben fürdő
arcomon vonásaim
a múlt halovány
kísértetei sápadnak.
Könnycseppek.
Életem férgektől nyüzsgő
gyümölcsei rajtam tapadnak.
Átkok.
El nem múló fájdalom
lüktet múltam mélyén.
A szél kacag.
Fülembe sivít, romlást suttog
sötétben fojtogató falak közén.

Kitekintés

Egyre csak fogynak bejegyzéseim. Sorolhatnám kifogásaim, de nem teszem, sőt kinek is sorolnám, valószínűleg alig páran olvassák csak el és ők sem sejthetik, hogy ki is vagyok valójában. Egy személyről tudok… de talán ő miatta is fogytak meg azok az igazi hozzám illő borús, már-már halált kívánó sorok. Félek, ha azokat olvassa, megijed vagy csak valami olyat lát, tapasztal, érez mi nem tetszik számára és ezzel életem legnagyobb boldogsága szállna a sírba. Hihetetlen közönyöm és hidegségem valahol, valahogyan elvesztettem, lehet ő okozta . De közben ő is elvesztett valamit s félek ez az idősorán balul üt vissza majd. Mert tudom milyen álmokat, ént ledönteni azért, hogy másnak jobban megfeleljünk. Még ha az nem is kéri, vagy mondja, magunktól megtesszük és örülünk, hogy tehetünk érte valamit. Eközben viszont a másik szemünk sír, hogy igaz voltunkat eltemettük érte, valakiért. Rossz ez a mai nap befejezése, de nem rejtem el. Had legyen olyan milyennek lennie kell.

Bezártság

Nem maradt más mint, hogy írjak. Egyedül egy sötét szobában mindentől elzárva. Fizikailag és szellemileg teljesen kifáradva, beesett sötét árnyalatú szemekkel, a több napos ücsörgéstől megpuhult testel, görnyedt háttal, fájó ízületekkel írok most és várom a további megpróbáltatásokat. Utam sötét, mit a mérhetetlen sok és idétlen szubkultúra oly édesnek talál, elérendő célnak. De én nem, nem ezt akartam, a világ, mi megfertőz mindent. Mások munkájuk és feladatuk végeztével pihenni térnek és vigadni, addig én felkészülök a következőre és ez így megy már hosszú-hosszú ideje. Pedig vágyom az egyszerű emberi szavakra, a felhőtlen nevetésre és a korlátlan tobzódásra, de korlátaim nem engednek. Készülök, készülök, hogy újra teljesítsek azért, hogy elismerjenek, megveregessék vállam, megdicsérjenek, a dicséret azonban nem jő. Hiába is készülök és őrlöm fel időm minden egyes pillanatát a sikerért mit soha nem érhetek el. Az elvárások távoliak, minden tett átlagos. Ezért fáradozni kilátástalan, motiválatlan mókuskerék az egész.



Az út. Egyedül voltam. Magányában az ember képes létrehozni a tökéletest. De most… Most, hogy egyre többet látok a világból, elszörnyedve nézek körül. Mit eddig tisztának, gyönyörűnek és vidámnak hittem és éltem meg, most mocskosan burjánzó vad, undorító izzadságcseppektől bűzölgő, elevenen rothadó fekély csupán. Álmomból felriadva kardot rántanék, de már nincs ki ellen megtennem és már kard sincs. A vad én már hiába zihál, ő már csak egy őskori maradvány ebben a világban.



Pedig gyönyörű a vidék melyhez nem nyúltunk mink magunk. Látom a lágy szélben együtt simuló fűszálakat, mintha egy óriási életre kelt selyem lenne csupán. Látom a vizet mi csodásan megtöri a fény sugarait és a szivárvány minden színét tükrözi elénk. Látom az óriási fákat, azokat az irdatlan törzseket mik már többet éltek nagyapáinknál is, még is büszkén állnak, míg mi meg nem találjuk szerencsétleneket. A felhők mely oly csodálatosan pompáznak a fehér bársonyban mintha csak a menyből szálltak volna alá, de mi ezt is elcsúfítjuk füstölgő kéményeinkkel. Semmit sem hagynunk szépségében pompázni magunk mellett, mert irigyek vagyunk, alvilági testünk nem bír konkurenciát. Mindez a csoda mi még éltet, itt lebeg a szemem előtt, de mégis oly távol van tőlem. Egyedül csak szobám rideg falai vesznek körül, tartanak fogva, válaszolni, csak az öregen nyekergő parketta mer.



Szerelmem miért nem ölelsz meg?

Csak egy a sok közül...

Unom már a folytonos bizonyítási kényszert. Én nem akarok, soha nem is akartam bizonyítani főleg nem így, kényszerből. Tavaly már túlestem két érettségin, de most még is megtörve érkeztem haza. Még az is lehet, hogy jól sikerült, de mind hiába még a legjobb érdemjegy is kevés, hogy elégedett, méltó legyek kegyeire. Nyűgösen, kedvtelenül, fáradtan érkeztem haza. Nem vágyok semmi másra csak hűsítő karjaira, mik körülfonják testemet és örök biztonságba zárnak. Ehelyett most újra neki kell veselkednem, hogy megpróbáljam elérni a legjobbat mi már így is kevés. Vele szeretnék feküdni és pihenni, hogy nyugalom járja át testem, de még csak nem is láthatom… ki tudja merre jár…
Nem akartam szürke lenni, nem is akarok, de úgy érzem menthetetlenül rohanok ebbe az irányba, hova a megpróbáltatások és erőfeszítések vezetnek. A Biblia szerint mindenki kap egy talentumot mivel gazdálkodnia kell. De én mit kaptam? Már általános iskolás koromban hallottam ezt a prédikációt és azóta próbálok rájönni mi is az én talentumon. De nem lelem, úgy érzem nincs is. És ezek a próbatételek hol bizonyíthatnám ki is vagyok valójában, csak azt mutatják meg, hogy egy egyszerű középszerű kis senki. Nem akarok lenézett lenni, buta az okosok közt, gyenge az erősek közt, szegény a gazdagok között. Nem akarok szánalmat, segítséget. Azt akarom, hogy felnézzenek rám…
De nem fognak, nem néznek. Nem leszek, nem vagyok érték, kincs, értékelhető személyiség csak egy a sok szürke közül…
Senki sem fog büszkén lépkedni mellettem csak azért mert én vagyok mellette. Nincs semmi mit feltudnék mutatni, mire büszke lehetnék, egyedül csak a párom. Sajnálom, hogy nem tudok számára többet nyújtani, hogy nem lehetek egy olyan valaki kire felnézhet, csak egy a sok közül…

:P

Csak azért mert nem vagy perszóna! :)
És soha ne hagyj magamra! Kérlek! :$

Köszönet

Még egy otthon töltött nap. Lehetőség a tanulásra, készülni az érettségire, tv-ni és játszani, de ezek közül egyik sem köt le és lévén, hogy ma már a fél napot is képtelen voltam átaludni, leültem néma szobám árnyai közé és vártam, vártam mit hoz elő belőlem… ezt… Azt, hogy most írok, de nem azért hogy elregéljem napi semmit tevésem, vagy hogy, szép emlékeket idézgessek. A képek engem és Őt illetik és nekem ennyi bőven is elég. Akkor felmerül a kérdés, hogy miért és mit is írok most?
Ő miatta. Jelenleg ez az egyetlen lehetőségem, hogy „társalogjak” Vele. Mikor ezeket a sorokat írom, úgy érzem, mintha neki írnám és ezáltal megnyugszom. Ő neki… Ő… Repes a szívem ha Rá gondolok és elönt a keserűség, hogy most nem lehetek Vele. Pedig ez így van jól, a folytonos együttlét alatt ráébredne hibáimra, azokra miket idáig nem látott. Meglátna ki is vagyok valójában. Az mit mindig is hangoztattam, de senki sem hitte el. Óriási erkölcsi falakkal körülvett, álmaitól megfosztott, saját kiteljesedésétől elzárt, rideg, vesztes, lény. Mondhatnám lelki és fizikai nyomorék, roncs, de ezt sem tehetem, mert nincs rá okom. Egyedül csak saját korlátaim és elvárásaim összeegyeztethetetlensége miatt tartok ott ahol. Romokban heverő életemben, hol már álmaimtól is megfosztottak, rám lelt és felemelt. Angyali szemeivel rám tekintett, megfogta kezem és kivezetett a pokolból. Ő talán nem érzi, mit is tett valójában, nem látja honnan is hozott vissza. Az egész olyan, mint egy mese vagy egy hollywoodi happyendes film hol pont az utolsó pillanatban jön a megváltás és mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Bár ennek a történetnek még korán sincs vége hisz még csak most kezdődött el. Ezt a tettét mit értem elkövetett, ha képes lennék sem tudnám soha meghálálni. De még lehetőséget sem kapok ettől a nyomorult valómtól. Mondhatnánk legyek önző és csak élvezzem a helyzetem, de erre képtelen vagyok. Mikor a számomra legellenszenvesebb füves, drogos osztálytársam kit kérés nélkül, mosollyal az arcomon képes lennék a másvilágra küldeni. Oda jön és megkérdi oda adnám e helyem én mosolyogva felállok és azt mondom parancsolj, csak azért hogy megmutassam én több vagyok… De ez vajon biztos azt jelenti e hogy több vagyok? Nem valószínű inkább azt, hogy képtelen vagyok megcselekedni azt mit valójában hiszek. Képtelen vagyok az emberrel született önzőséget kibontakoztatni, mert valami ködös és megmagyarázhatatlan erkölcs maszlag visszatart. Nem hiába mondják hát, hogy prűd vagyok, még egy pap is könnyebben beszél és cselekszik nálam…
Képtelen vagyok akár csak hozzá rohanni mikor meglátom és megcsókolni pedig erre vágyom, ezt látom, ezt akarom. Ehelyett hidegen, kimért léptekkel megközelítem és átölelem.
Képtelen vagyok átadni egy szál rózsát a hozzá fűzött romantikus mondandóval, csak álok némán és átnyújtom.
Képtelen vagyok azt tenni mit ösztöneim diktálnak…
Még 117 nap távlatából is remegő gyomorral közeledem felé találkozásunk kezdő pillanatában. Végtelenül szerelmes vagyok, de ezt képtelen vagyok leírni, elmondani, kifejezni… talán ezt nem is lehet amit én érzek. A képek… a múlt képei, miket csodálkozva éltem meg, most… most viszont olyan erővel hatnak rám, mik bőrt, húst szaggatnak le rólam és előhozzák az igazi énem. Az első félénk csók. Együtt sétálni telihold fénye alatt Szájából inni a hűsítő vörösbort. Csendes éjszaka kifeküdni a fűre. Arcát simogatni mikor ölemben elalszik. Hóbortosan szaladgálni, hogy ki lesz képes előbb kinyitni az ajtót. Lemenő napfényben csodálni gyönyörű külsejét. Lecsukott szemmel élvezni hűsítő keze mosdatását. Csupaszon ölelkezve elszenderülni és azért imádkozni, hogy e pillanat soha se érjen véget. Érezni vakító szeretetét. Szeretlek Szerelmem mindennél jobban és még ha képtelen is vagyok meghálálni azt amit velem tettél, teszel és tenni fogsz. Köszönök mindent, minden egyes pillanatot, mit Veled tölthettem, töltök, tölthetek. Minden egyes szót, Minden egyes érintést. minden egyes gondolatot. Minden egyes érzést. Köszönök mindent… csak ennyit mondhatok…

SZERETLEK Réka örökkön örökké!!!

Illat az ágyban

Jó, tudom, hogy nem illik sem a blogom hangulatához sem hozzám az miket irkálok, mert egyre csak sokszorozódnak a pozitív bejegyzések, de nem tehetek róla. a hét én között ott a hős szerelmes kinek szerelme nem maradt viszonzatlanul és ez a váratlan fordulat most mindent elsöpör.
Éjjel mikor lefekszem, érzem gyönyörű teste illatát, párnáimon, takarómon. Magamhoz szorítom és elrévedek a csodás emlékképek között miket Vele éltem meg. A csodák mik velem történtek, azokat mind, Neki köszönhetem. És ezt az érzést leírni lehetetlen. Már nem csak szerelemről van szó. Részemmé vált Vele élek, Vele halok. Hangja megnyugtat, látványa kiszakít a valóságból, érintése… érintése nyomán oly boldogság, öröm fut át egész lényemen, hogy erre nincsenek hitvány nyelvünkben megfelelő jelzők. Már tudom, hogy Ő érte küzdöttem és tartottam ki. Ő rá vártam. Ő érte ki éltet. Az élettől már nem akarok mást csak Vele lenni és boldoggá tenni bármi áron is!

Szerelem, Szerelmem, szeretem

Reggelre már el is tűnt mindaz miket megírtam még este, eltűnt, de kaptam helyette mást, de nem érdekel, ez már nem. A legutóbbi bejegyzést valamilyen szinten már bánom, túl sok, túl erős és túlontúl fölösleges volt. Azonban pillanatnyi érzéseim még is tükrözi, azokat a pillanatokat, mikor hiányzik, már-már elviselhetetlenül hiányzik.
Most… Most olyan dolgot szeretnék leírni mit végkép nem tudok. 107 nap merő álom. Érezhető szerelem a kezdetek kezdetén, egy új élet hajnalán. Tavaszvárás a tapintható szerelemben. Megbizonyosodás a szerelemről a tocsogó szerelemben. Most mikor már harapni lehet a szerelmet… Most… Most elakadnak a szavak. Bármit is írnék, próbálnám szavakba önteni, elénekelni, megmutatni akár csak belegondolni… lehetetlen… lehetetlen… Ez már nem az értelem világa, ez már nem ez a világ, ez már egy másik, egy sokkal jobb egy sokkal szebb, egy olyan mi eddig csak álmaimban létezett és sosem hittem, hogy megvalósulhat, és most itt van. Szinte már félek hozzá érni, mert rettegek attól, hogy szétpukkad, eltűnik és felocsúdok álmomból. Nem, nem próbálom meg, mert szavaimmal csak bemocskolnám, emberibbé tenném eme tökéletes, isteni lényt és a velejáró társát, a szerelmet. Bármennyire is csúnyán hangzik, én most a számokhoz fordulok. Egy ember számára talán ez a legegyszerűbb és legjobban érthető, szemléltethető módja dolgok bemutatására és megértetésére. Az ember mikor meglát valakit és megdobban a szíve, érzi, egész testében, minden egyes porcikájában érzi. Ő az… Ez a szerelem az 50%-os szerelem. Mikor az első randikat élik át és élvezik egymás társaságát, hámozzák egymás árnyait. Ez a 100%-os szerelem. Végre kezdik egymást megismerni, mint azok a barátok kik több éven keresztül ismerik egymást, csak itt a folyamat gyorsabb. A megismerés időszaka a 150%-os szerelem. Ezt az emberek 50%-a már nem éli meg soha. És eljön az idő mikor már legnagyobb fekély is begyógyul és megszületik a bizalom. A szerelem már 200%-os. Az emberek 90%-a soha nem tudja meg mi az a bizalom. Most már nem csak időre, de csodára is szükség van, hogy a két különböző személy tökéletesen összeszokjon, egyé váljon. Elértük a 250%-os szerelmet, mit az emberek 99% soha nem érezhet. Végül elértünk a 300%-hoz, miről nem tudok írni, minek részese vagyok a párommal, Rékával örökkön örökké és még azon is túl…

Elfelejtve

Nem keres. Elvárja hogy ott legyek. azt sem tudom hogy hol van az-az ott. Nem tudok semmit az egészről, de elvárja, még csak fel sem hívna. És hogy én miért nem hívtam? Mert hívtam már eleget, kíváncsi voltam mennyire hiányzok neki, mennyire vagyok fontos, hát az eredmény nem túl szívderítő. De elmegyek, hosszú kutakodás után kiderítettem a címet hová mennem kell, az egyszerűség kedvéért a világ másik fele. És miért megyek el?
1 Amit kimondok, az úgy is van.
2 Már csak azért is ott leszek. a makacsságom nem ismert határokat.
3 Attól hogy ő hibázik, én még nem fogok.
4 Nem akarom megbántani, hogy nem leszek ott azon az eseményen mi számára oly sokat jelent.
5 Látni akarom.
6 Tudni mit is írt abban a kétes SMS-ben.
7 És valami kifogást hallani, mi megnyugtat.

Ébredés

Ez a csoda sem tartott sokáig. Érthetetlen miért reagáltam így. Keserűség, gyomor ideg és kedvtelenség, ezt, mit a keléskor reám váró SMS-es okozott és csak most, egy totálisan összedőlt és megerőszakolt nap után jövök rá, érzem meg, a dolgok talán igazi mi voltját, hisz még mámor ittasan is reám gondolt, engem keresett.

Régebben írtam egy bejegyzést mit nem tettem közzé, túlságosan negatív hangulat vétele miatt, de most a mai napon, a fölöslegesen átélt érzelmek szemléltetésé miatt igen.

Vigasztalás

„Ma csak az vígasztal, hogy lesz a született feleségek.”
Engem aznap más vígasztalt, egy személy, egy személy kiért érdemes küzdenem.
Ma már nem tudom. A mókuskerék miből ki akarok törni és ehhez segítséget kérek, de a segítség mindig egy újabb lakat csupán. SMS írás. Semmi reakció. Később hívás. Fáradtan, nyűgösen érkeztem haza. Nem beszéltünk, egy barátja kötötte le.
A heti munkabeosztásom eldőlt péntek, szombat. Egy nap, egyetlen egy nap a hétből mikor saját életem élhetem, de már ekkor is a hétfő árnyéka mocskolja be.

Hamarosan szünet, 6 nap. És mit várnak? Hogy mind a 6 nap dolgozzam. Ha ellenkezek megszólnak: nem csinálok soha semmit, túl nagy a szám, nem is kötelességük eltartani. Érnek a vádak.
Nincs megnyugvás.
Az iskolában elvárások, folyamatos ordibálás és erkölcstelen, ízléstelen osztálytársak, pont mint a világ.
Nincs megnyugvás.
Nem keres, nem tesz semmit, egyáltalán gondol e rám? Mikor összedől és rád omlik minden, hozzá fordulsz, mint utolsó mentsvár, de ő elfordul.
Nincs megnyugvás.
Éjszaka, talán majd az ágy lesz az egyetlen vigaszom, de a megnyugvás itt sem jön, gondolatok törnek rám, a megnyugvás sosem jő…
Nincs megnyugvás…

Elegem van. De végleg? Egy harcos sosem adja fel. De harcos sem vagyok, miért küzdjek?

Ahogy lassanként megnyugodtam halott magányomban, úgy lett a borult időből egyre napsütöttebb. Szinte már félek, ha újra eljő a tél.

"Csak egy csiga..."

Írni, írni akarok és írni is fogok, bár mondandóm több annál mit sem szavakkal megfogalmazható, leírható lenne, de még is neki állok és megpróbálkozom vele. Valahol tavaly év vége felé vesztettem el önmagam, álmaim és mindent miért küzdöttem. Nem is érdekelt sodródtam csak az árral és túlélésre játszottam egyedül. Az idő halad tával megéreztem én vagy lelkem azt már nem tudom, hogy ez az állapot korántsem jó. Hisz nem némulhatok meg, nem vakulhatok meg, nem tehetem mert élnem kell, élni akarok jobban mint bármelyik lény e földön és ezt most érzem a legjobban. Nem maradt semmim csak Ő, Ő egyedül és ezt a terhet nem viselhette. Mindenegyes elszakadásunk halál volt a számomra és minden egyes találkozás az újjászületés. De nem akarok ily sokszor meghalni, a hall fáj, rossz érzés. Többször is elhatároztam újra régi leszek, de hiába mondtam ki sosem változott meg, de tegnap, tegnap magától, szinte egy csapásra. Egy egyszerű délután mit Vele töltöttem, nem is értem mi változott akkor meg, de mikor elkellett válnom, nem fájt, boldog voltam, nem azért mert el kellett mennem, hanem mert egy általános boldogság tudta tört rám és élveztem, hogy vagyok. Csak ültem a buszon, nyitott ablaknál és éreztem a zöld ízét, az élet illatát. Ott volt mellettem és körül ölelt. Emberek között sem veszett el, mosolyogtam rájuk, mit nem értettek, meghőköltek és zavaruk láttán csak nevettem. Vonatról leszállva séta várt reám az éjszakába. Szokásom azt diktálta gyorsan szedjem lépteim, mert sok még a teendő, de nem, nem ez történt. Ez a nap más volt. Lassan indultam el. Éveztem a csillagok ragyogását, a nyári éjszaka langyos édeskés ízét, a leírhatatlan hangulat mámorát, a sötétség bársony ölelését. Szeretem a nyári éjszakákat, újra szeretem és mindezt neki köszönhetem. És az a beszélgetés, az fél óra mit szinte végig hadartam és meséltem egyszerű, de meghatározó élményem. Remélem személyesen is lesz lehetőségem ilyen élmények megosztására és átadásra.
A kultúra ismét lehull rólam és az égiek is úgy akarják nem taszít el magától és éltető csókjaitól különcségem miatt. Elválásunk már nem halál. A boldogság már bennem él és találkozásunkkor ölt testet.
A címet rajtam kívül egy személy értheti, ki remélem különcként is szeret

Hová lesz apáink vére?

"Kérdés: Mi a globalizáció? Válasz: Diana hercegnő halála. Kérdés: Mire alapozza a feltevését? Válasz: Egy angol hercegnő egyiptomi barátjával karambolozott egy francia alagútban, egy német autóval utazva (melyben holland motor ketyegett), amit belga sofőr vezetett, aki skót viszkit piált, és akiket japán motoron egy olasz paparazzi követett, majd amerikai doktor akart megmenteni brazil gyógyszerekkel. És mindezt elküldték Neked, egy magyarnak, aki kínai ruhákba öltözve tajvani monitort bámulsz, és azon aggódsz, hogy az osztrák bank által adott svájci frank alapú hiteled mikor bukik be az izraeli kormányod miatt."

Kéz a kézben – mámor ittasan

"Az első pohár után olyannak látod a dolgokat, amilyenek,

A második pohár után olyannak látod őket, amilyennek szeretnéd őket,

A harmadik pohár után olyannak látod őket, amilyenek valójában,

S ez a legszörnyűbb dolog a világon..."

Boldogságom egyre csak nő, ahogy végre elhiszem a csodákat, miben Ő részesít.
A kezdeti titkolózás, sejtelmesség, a ki nem mondott érzelmek, a görcsölő gyomor, a félelem, az izgalom és maga a delírium mit jelenléte okoz. Ez lenne hát a kezdet, a gyönyörű kezdet mit a jelek még biztosabbra fontak. A véletlenek sorozata mik elkövették mindezt a csodát kettőnk között, talán nem is véletlenek, túl sok és aprók ahhoz, hogy maguktól összeálljanak, ez már sors. Az út örömei a biztos megbizonyosodás felé, hogy tényleg szeret. Ő! Engem. Pedig életem eddigi talán leginkább káosszal forralt korszakát láthatta. A hovatartozás kérdése, a hova tovább, hogyan tovább, miért kérdések sora és önmagam végleges elsüllyedésének árnyéka lengte körül a személyem minden egyes porcikáját. Miközben a személy eltűnődött valódiságán. Nem-e színjáték az egész élete és a harc mit űz a világ ellen az csak menekülés egy nem kívánt társadalomból, miben nem kíván részt venni. Mind ezek ellenére meglátott valamit és nem engedte, visszarángatott a valóságba és új esélyt, új életet adott, mit önként és örömmel kezébe ajánlok, hisz Nélküle nem létezne.
Az apró örömök miknek létezését felfedte előttem. Akár csak egy hűsítő SMS a monoton és kilátástalan napok sodrásában, egy nap mikor erőd végéhez közeleg, és kitartásod kártyavárként omlik össze, ő ott van és kísér, kísér hazafelé és erőt ad minden egyes lépéshez, egy összebújva töltött éjszaka mi sosem érhet véget, mit soha senki sem vehet már el tőlünk. Mind apró dolgok, de csodának hat az összes. Érzem a szeretetet és törődést, mit irántam mutat. Valósággá vált minden álmom és minden miért küzdöttem, áldom az eget és a Te neved Szerelmem.

Lyukas ujjú hét...

Azt hittem a tapasztalatok fejlődésben részesítenek, de az a fejlődés nem mindegy milyen. A tavalyi év utolsó 3 hónapja a december végét leszámítva, olyan tapasztalatokkal áldott meg, miket nem kértem soha, sőt ezek elkerülésére törekedtem egész életemben, de nem sikerült. ÉS most lassan 3 hónapnyi boldogság után kezdek rájönni változásomra, és hogy én ezt nem akarom, a régi akarok lenni, az ki még vagyok, de belül elvesztettem. Ritka és váratlan pillanatokban változok csak vissza az igazi gyerekké ki bennem él, az igazi harcossá ki mindvégig küzd helyettem, az igazi lovaggá kinek erkölcse mindvégig óvott, az érző lénnyé ki mindent leírt helyettem. Erre ő ébresztett rá, kiért újra élni akarok, ki újra széppé és boldoggá teszi napjaim, kiért érdemes leküzdenem az emberi ocsmány mivoltom és egyben gyermeki jó szándékkal és könnyelműséggel kiaknázni a benne rejlő örömöket.

Idézetek mik mellette váltak valóra, mik Vele teljesültek be:

"Jó, hogy én én vagyok.
Jó, hogy te te vagy.
De a legjobb, hogy mi mi vagyunk.”

"Boldogabb nem lesz senkisem
annak a napnak hajnalán,
ha szépségedet nézhetem
a két szememnek ablakán."

"Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget."

"Vannak emberek, akik úgy halnak meg, hogy sose tudják, hogy van-e szerelem. Akik nem szerettek senkit, és akiket nem szeretett senki soha. Mi már nem vagyunk ilyenek."

"Azt adom, mi legnagyobb: a szívemet,
mely útra kelt és felkutatta tiedet.
Rejtsd el, őrizz, éltess engem, kedvesem,
én veled leszek, te leszel a mindenem."

"Nem lehet ok arra, hogy ne akarnék a hónom alá csapott kispárnámmal beállítani hozzád."

"Szerelmed életet adott nekem, s veled az életem szerelem."

"Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet."

"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."

"Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."

"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."

"Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el."

"Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek."

"Keresek egy tökéletes párnát.
Azt hiszem, valahol a tied mellett van."

"A Nap kihűl, a Föld kiszárad,
az ég üres lesz nélküled,
és én senki vagyok, ha te nem vagy velem.
Annyira szeretlek!"


"Te azért születtél, hogy szeressenek. Én azért születtem, hogy téged szeresselek. S csak annyit ér az életem, amennyi boldogságot adsz te nekem."

Örökkön örökké ölelem, csókolom, vigyázok Rá, soha el nem engedem Őt, Őt kibe Szerelmes vagyok!

Amit érzel valóság?

A vacak játékot minden gyerek félre dobja, csak akkor veszi elő mikor már semmi más nem maradt.

Magány

“Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről.” (Richard Bach: Illúziók)