Csak egy a sok közül...

Unom már a folytonos bizonyítási kényszert. Én nem akarok, soha nem is akartam bizonyítani főleg nem így, kényszerből. Tavaly már túlestem két érettségin, de most még is megtörve érkeztem haza. Még az is lehet, hogy jól sikerült, de mind hiába még a legjobb érdemjegy is kevés, hogy elégedett, méltó legyek kegyeire. Nyűgösen, kedvtelenül, fáradtan érkeztem haza. Nem vágyok semmi másra csak hűsítő karjaira, mik körülfonják testemet és örök biztonságba zárnak. Ehelyett most újra neki kell veselkednem, hogy megpróbáljam elérni a legjobbat mi már így is kevés. Vele szeretnék feküdni és pihenni, hogy nyugalom járja át testem, de még csak nem is láthatom… ki tudja merre jár…
Nem akartam szürke lenni, nem is akarok, de úgy érzem menthetetlenül rohanok ebbe az irányba, hova a megpróbáltatások és erőfeszítések vezetnek. A Biblia szerint mindenki kap egy talentumot mivel gazdálkodnia kell. De én mit kaptam? Már általános iskolás koromban hallottam ezt a prédikációt és azóta próbálok rájönni mi is az én talentumon. De nem lelem, úgy érzem nincs is. És ezek a próbatételek hol bizonyíthatnám ki is vagyok valójában, csak azt mutatják meg, hogy egy egyszerű középszerű kis senki. Nem akarok lenézett lenni, buta az okosok közt, gyenge az erősek közt, szegény a gazdagok között. Nem akarok szánalmat, segítséget. Azt akarom, hogy felnézzenek rám…
De nem fognak, nem néznek. Nem leszek, nem vagyok érték, kincs, értékelhető személyiség csak egy a sok szürke közül…
Senki sem fog büszkén lépkedni mellettem csak azért mert én vagyok mellette. Nincs semmi mit feltudnék mutatni, mire büszke lehetnék, egyedül csak a párom. Sajnálom, hogy nem tudok számára többet nyújtani, hogy nem lehetek egy olyan valaki kire felnézhet, csak egy a sok közül…