Nem maradt más mint, hogy írjak. Egyedül egy sötét szobában mindentől elzárva. Fizikailag és szellemileg teljesen kifáradva, beesett sötét árnyalatú szemekkel, a több napos ücsörgéstől megpuhult testel, görnyedt háttal, fájó ízületekkel írok most és várom a további megpróbáltatásokat. Utam sötét, mit a mérhetetlen sok és idétlen szubkultúra oly édesnek talál, elérendő célnak. De én nem, nem ezt akartam, a világ, mi megfertőz mindent. Mások munkájuk és feladatuk végeztével pihenni térnek és vigadni, addig én felkészülök a következőre és ez így megy már hosszú-hosszú ideje. Pedig vágyom az egyszerű emberi szavakra, a felhőtlen nevetésre és a korlátlan tobzódásra, de korlátaim nem engednek. Készülök, készülök, hogy újra teljesítsek azért, hogy elismerjenek, megveregessék vállam, megdicsérjenek, a dicséret azonban nem jő. Hiába is készülök és őrlöm fel időm minden egyes pillanatát a sikerért mit soha nem érhetek el. Az elvárások távoliak, minden tett átlagos. Ezért fáradozni kilátástalan, motiválatlan mókuskerék az egész.
Az út. Egyedül voltam. Magányában az ember képes létrehozni a tökéletest. De most… Most, hogy egyre többet látok a világból, elszörnyedve nézek körül. Mit eddig tisztának, gyönyörűnek és vidámnak hittem és éltem meg, most mocskosan burjánzó vad, undorító izzadságcseppektől bűzölgő, elevenen rothadó fekély csupán. Álmomból felriadva kardot rántanék, de már nincs ki ellen megtennem és már kard sincs. A vad én már hiába zihál, ő már csak egy őskori maradvány ebben a világban.
Pedig gyönyörű a vidék melyhez nem nyúltunk mink magunk. Látom a lágy szélben együtt simuló fűszálakat, mintha egy óriási életre kelt selyem lenne csupán. Látom a vizet mi csodásan megtöri a fény sugarait és a szivárvány minden színét tükrözi elénk. Látom az óriási fákat, azokat az irdatlan törzseket mik már többet éltek nagyapáinknál is, még is büszkén állnak, míg mi meg nem találjuk szerencsétleneket. A felhők mely oly csodálatosan pompáznak a fehér bársonyban mintha csak a menyből szálltak volna alá, de mi ezt is elcsúfítjuk füstölgő kéményeinkkel. Semmit sem hagynunk szépségében pompázni magunk mellett, mert irigyek vagyunk, alvilági testünk nem bír konkurenciát. Mindez a csoda mi még éltet, itt lebeg a szemem előtt, de mégis oly távol van tőlem. Egyedül csak szobám rideg falai vesznek körül, tartanak fogva, válaszolni, csak az öregen nyekergő parketta mer.
Szerelmem miért nem ölelsz meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése