Lesz folytatás?

Álmaim és vágyaim már akkor halálra ítéltettek, mikor csenevész fejemben még csak homályként kúsztak elő. Már akkor… Azonban mit sem sejtettem, csak azt tudtam, hittem, hogy utam nehezebb lesz bárki útjánál, hogy utam szebb és igazabb lesz bárki útjánál. De ma már látom tévedtem. Utam nem szebb, mert a világ melyben élek, a test miben születtem, képtelen arra a szépségre mit eltökéltem. Igazabb? Mindenki mást tart igaznak, vannak kik szenteskedőnek, vannak kik puhánynak, vannak kik őrültnek tekintenek. Senki másnál sem lehet igazabb az ösvény mit elkezdtem járni. Sajnos , rá kell jöjjek magam számára sem igaz… A képek, az álmok, a vágyak, hogy egyszer csillogó páncélba öltözött hős leszek, egyszer gondtalanul élek a természet befogadottjaként, a természettel együtt élek, hogy sötét énem bárkin átgázol, könyörtelenül nyit fel nyaki ütőereket, hogy vad énem bármit legyőz, bármire képes mit eltökél. Nem…
Kezdem elhinni, én is csak egy vagyok a sok közül, egy ki körmével kapargatja verme falát, mi csapdába ejtette halálig. A körmök leszakadnak, a remény elszáll, a segítség nem jő. Ez a világ nem a megértéséről és a segítőkészségéről híres.
Azt hiszik a vermet én ásom, ebben talán még van is gazság, de az hogy én ott tökéletesen jól érzem magam és büszke vagyok,, mert senki sem mer utánam ugrani óriási nagy tévedés. Erősnek hisznek, mert erősnek látszom, ezt a képet nem fogom csak ezért megváltoztatni, hogy valaki végre felém forduljon. „Mit ér a segítség, ha kérni kell azt?” A páncél kitart, a hús megrohad. Én is ember vagyok hibákkal és fájdalmakkal. És csak, hogy lásd, mit sem érek, nem írok tovább, ha rajtad kívül senki sem szól hozzá. „A Védelmezőket ki védi?” Bár ki tudja, lehet ez is csak egy nagyképű titulus tőlem…


Ami voltam.





Ami lenni akartam





Ami meghalt bennem




Aminek látom magam




Ami vagyok





Mond meg, Te minek látsz!