Hetek óta...

Szeretnék írni, ha már lehetőségem sincs arra hogy bárkivel is beszéljek, szeretnék, de ha írok mindig megbántás lesz a vége. Érdekes. Ha valaki megbánt engem és én ezt szóvá teszem akkor én leszek a bántalmazó. Az emberek elmennek mellettem mintha egy senki lennék és ez így van jól, de ha ezt egy hozzád közel álló teszi? A legközelebb álló? Az már nem igazán van rendjén. Elgondolkozol. Érdemes volt e mindaz az áldozat, megpróbáltatás, fáradtság mit érte tettél és akkor ott úgy érzed nem mert semmi sincs viszonozva. Csak egy kihasznált, kifordított kis senki lettél. Képtelen vagyok hozzá szokni ahhoz a gondolathoz, hogy hiába is teszek meg bármi akármilyen jó is vagyok akkor sem kapom meg azt a minimális figyelmet mi a létszükséglethez lenne elegendő. Vajon miért van ez? Miért nem néz még csak felém sem, miért nem hoz bármilyen áldozatot? Még ha könyörögve kérem akkor is elutasít. A szívem megszakad… és ő nem látja… Ezért a bejegyzését is én leszek a bűnös a hibás, a rossz. Pedig csak az érzéseim írom le. Ő azt mondja szeret, ő azt írja hideg én azt látom elvan magában, nélkülem. Fáj, fáj minden egyes gondolat, minden egyes érzés mert én szeretem, én tényleg a véremet adnám, de azt érzem hiába is halnék érte, választ se kapnék. Csak írnám és írnám tovább, de egyre mélyebbre süllyednék és a fájdalom csak nőne és nőne. Nevetni akarok, nevetni mint régen, mindig és mindenen, bárhol és bármikor, de most ez nem megy. Felajánlottam lelkem, szívem és ő elvette, de nem gondozza, nem eteti, magára hagyta és most érzem, hogy most is fáj, bár lehet ő ismét csak dühös és dühöng hogy milyen hülye bunkó vagyok… Nem, nem értem. Szeretném szeretni, de ő nem hagyja, egyszerűen csak megfojtom kötődésemmel. Lehet még szabad akar lenni, de akkor miért mondta hogy örökre? És ha tényleg örökre gondolta akkor ez-az a állapot? Mert ha igen minden héten szépen lassan elhalálozom és végén hirtelen újjá élesztenek, és ebbe a folyamatba szép lassan beleörülök. Miért nem keresel, miért nem hívsz, miért nem veszed fel, miért??? Minden egyes pillanatban attól rettegek valami történt. Aztán látom blogodon a depresszív sorokat és elkeseredem, talán eszedbe sem jutottam. Azt hittem a szerelemben teljesedik ki az igazi boldogságom ezért nyugodt szívvel áldoztam fel mindenem, az álmaim, az életem, de csak egy árnyéklétet kaptam érte. Úgy érzem átvertek, én nem ezt adtam, én nem ezt érdemlem… Nem tettem semmit, semmi rosszat, minden odaadtam mim volt, mindent megtettem hogy boldogabb légy, mindent… Saját véremben fuldoklom mit a fájdalom ömleszt a torkomra, az elmém ordít hogy küzdj ellene, de a szívem megszakad ha csak egy pillanatra is elfordulok képe elől a lelkemben. Ő lett a kezdet és a vég, én tudom. Talán már csak neki kéne megértenie, hogy egy szerencsétlen pára léte függ az ő kedvétől. Ha azt mondom hiszek Istenben kinevet, ha azt mondom megvetem a bagót rágyújt, ha azt mondom rá vártam idáig, hülyének tart, miért nem éltem eddig az életem, mint minden „normális” ember. Mert akkor soha nem találkozunk. Ez az én sorsom, ez az én keresztem, ez vagyok én fogadj el! Én képes vagyok bármi megtenni érted, megváltozni érted! Te miért nem nyújtod ki felém a kezed?