Elmerülve

1. fejzet 2. ciklus 9. nap

Ismét éjszaka kezdek bele az írásba. Érzem, hogy fáradok, pihennem kéne, de nem tudok. Sajnálom az elpazarolt időt, sajnálom… Így is már mennyi évet elpocsékoltam. Elpocsékoltam? Vagy talán ez volt az utam a Szépséges Kisasszonyhoz?

Hihetek e a tökéletes világ hívó szavának?
Hihetek e a valóság örömteliségében?
Hihetek e az álmok beteljesülésében?
Hihetek e bárkinek?
Hihetek e magamnak?
Hinnem kell! Mindenki hisz valamiben, én csak benne tudok. Még nem látok tisztán, szemeim ködösek, de talán érzem az élet igazát. Talán…
Egyedül létemben még mindig a magány tör rám és őrjít. Őrjített. Már nem. Az maradtam ki vagyok, de néha áldásos percekben mikor Vele lehetek, érzem nem vagyok egyedül. Tekintete elvesz bennem, ahogy az én tekintetem is Benne. A vágy fellángol és megszűnik minden más. Erő tombol és kitörni akar, hévvel tépni, csókolni, szeretni… Hiába is próbálok bármit is írni, az nem fedi a valóságot, csak egy fakó és elmosott képet ad róla. Mit írhatnék mi a valóságnak kicsit is megfelel?
Kedvesem, Te egy Csoda vagy és ezt a Csodát az Élet rám pazarolja! Sajnos önző vagyok és mérhetetlen örömöm lelem ebben a Csodába és áldom az eget, hogy engem választott!