Kéz a kézben – mámor ittasan

"Az első pohár után olyannak látod a dolgokat, amilyenek,

A második pohár után olyannak látod őket, amilyennek szeretnéd őket,

A harmadik pohár után olyannak látod őket, amilyenek valójában,

S ez a legszörnyűbb dolog a világon..."

Boldogságom egyre csak nő, ahogy végre elhiszem a csodákat, miben Ő részesít.
A kezdeti titkolózás, sejtelmesség, a ki nem mondott érzelmek, a görcsölő gyomor, a félelem, az izgalom és maga a delírium mit jelenléte okoz. Ez lenne hát a kezdet, a gyönyörű kezdet mit a jelek még biztosabbra fontak. A véletlenek sorozata mik elkövették mindezt a csodát kettőnk között, talán nem is véletlenek, túl sok és aprók ahhoz, hogy maguktól összeálljanak, ez már sors. Az út örömei a biztos megbizonyosodás felé, hogy tényleg szeret. Ő! Engem. Pedig életem eddigi talán leginkább káosszal forralt korszakát láthatta. A hovatartozás kérdése, a hova tovább, hogyan tovább, miért kérdések sora és önmagam végleges elsüllyedésének árnyéka lengte körül a személyem minden egyes porcikáját. Miközben a személy eltűnődött valódiságán. Nem-e színjáték az egész élete és a harc mit űz a világ ellen az csak menekülés egy nem kívánt társadalomból, miben nem kíván részt venni. Mind ezek ellenére meglátott valamit és nem engedte, visszarángatott a valóságba és új esélyt, új életet adott, mit önként és örömmel kezébe ajánlok, hisz Nélküle nem létezne.
Az apró örömök miknek létezését felfedte előttem. Akár csak egy hűsítő SMS a monoton és kilátástalan napok sodrásában, egy nap mikor erőd végéhez közeleg, és kitartásod kártyavárként omlik össze, ő ott van és kísér, kísér hazafelé és erőt ad minden egyes lépéshez, egy összebújva töltött éjszaka mi sosem érhet véget, mit soha senki sem vehet már el tőlünk. Mind apró dolgok, de csodának hat az összes. Érzem a szeretetet és törődést, mit irántam mutat. Valósággá vált minden álmom és minden miért küzdöttem, áldom az eget és a Te neved Szerelmem.

Kéz a kézben

Szerelmem egyre csak nő és egyre kevésbé tudom miképpen is fejezhetném ki eme érzelmet, mit szüntelen teremtesz Te én bennem. Még ha nem is látsz, hangom se hallod. Tudd, most térdre ereszkedve, rózsával kezemben. A legőszintébb vallomást teszem, mit halandó csak tehet. Ne rémülj meg, arcomon a hűsítő könnyek folyama, mik enyhítik a vágytól Érted égő és epekedő testem, nem bánatból táplálkoznak, örömből, örömből mit Neked Köszönhetek. Sorolhatnám mennyire vágyom éltető csókjaidra, mik az élet kínjait felejtetik és érzelmeim perzselik. Ölelésedre mi örökre magába zár és minden rosszat feledtet. Simításodra mi az örök megnyugvást hozza el számomra. De nem ezek a legfontosabbak, hanem hogy érezzem közelséged és szereteted. Úgy vágyom erre, mint a hótakaró alatt tespedő virágok, mik a Nap első sugarai várják, hogy újra életre kelhessenek és zölddel boríthassák be a világot. Nem hallasz, nem látsz, de érezd vallomásom őszinte és tiszta. A rózsát kinyújtva várom gyönyörű ajkaidból feltörő, csilingelő hangokat, mik döntenek sorsom felől.

II.rész: Sírásás

Hiába élesztette újjá a macska, azt hitte ezzel megtette mit a sors megkövetelt tőle, de tévedett. Az angyalnak magányában már csak saját szörnye maradt. Amint magára hagyta már is előtört és marta az angyal lelkét, egyedülléte kínok szülője lett. Düh, fájdalom, kétségbeesés, sajog, folyton-folyvást míg nem a szörny eluralkodik egy pillanatra, de midőn étvágyát csillapítja, visszabújik hirtelen. Angyal volt és átkozott lett, kirekesztett. Bár idáig is kívülállónak tekintette mindenki, de most látja a macska magának is él és ez mi bosszantja és marja, segíti a szörny tápászkodását. Mindent elvesztett mi eddig éltette, elvesztette angyal mivoltát, egy bukott angyal vált belőle, s most… most álmai elvesztésével szárnyai is pernyeként hullnak alá. Ember szerzetté vedlett kiben egy rettentő szörny lakozik. Eddig a világot akarta megváltani most már csak saját üdvéért küzd, de nem leli a harcot. Nem tudja hol keresse a megnyugvást. Kezébe fogja régi dicsfényt árasztó kardját és újra kovácsolja, éveken keresztül üti, csépeli, hogy harcában méltó társ lehessen. Kezeiből utat nyit a vérének, mivel ötvözi a fegyvert, közben elhullajtott szárnyait is beleszövi. Így készül az egykor angyal, ma már csak egy lelki nyomorék, benne az örömtelin vicsorgó szörnnyel, az utolsó harca. Az utolsóra mivel talán végre rá lel a nyugalomra.

Lyukas ujjú hét...

Azt hittem a tapasztalatok fejlődésben részesítenek, de az a fejlődés nem mindegy milyen. A tavalyi év utolsó 3 hónapja a december végét leszámítva, olyan tapasztalatokkal áldott meg, miket nem kértem soha, sőt ezek elkerülésére törekedtem egész életemben, de nem sikerült. ÉS most lassan 3 hónapnyi boldogság után kezdek rájönni változásomra, és hogy én ezt nem akarom, a régi akarok lenni, az ki még vagyok, de belül elvesztettem. Ritka és váratlan pillanatokban változok csak vissza az igazi gyerekké ki bennem él, az igazi harcossá ki mindvégig küzd helyettem, az igazi lovaggá kinek erkölcse mindvégig óvott, az érző lénnyé ki mindent leírt helyettem. Erre ő ébresztett rá, kiért újra élni akarok, ki újra széppé és boldoggá teszi napjaim, kiért érdemes leküzdenem az emberi ocsmány mivoltom és egyben gyermeki jó szándékkal és könnyelműséggel kiaknázni a benne rejlő örömöket.

Idézetek mik mellette váltak valóra, mik Vele teljesültek be:

"Jó, hogy én én vagyok.
Jó, hogy te te vagy.
De a legjobb, hogy mi mi vagyunk.”

"Boldogabb nem lesz senkisem
annak a napnak hajnalán,
ha szépségedet nézhetem
a két szememnek ablakán."

"Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget."

"Vannak emberek, akik úgy halnak meg, hogy sose tudják, hogy van-e szerelem. Akik nem szerettek senkit, és akiket nem szeretett senki soha. Mi már nem vagyunk ilyenek."

"Azt adom, mi legnagyobb: a szívemet,
mely útra kelt és felkutatta tiedet.
Rejtsd el, őrizz, éltess engem, kedvesem,
én veled leszek, te leszel a mindenem."

"Nem lehet ok arra, hogy ne akarnék a hónom alá csapott kispárnámmal beállítani hozzád."

"Szerelmed életet adott nekem, s veled az életem szerelem."

"Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet."

"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."

"Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."

"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."

"Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el."

"Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek."

"Keresek egy tökéletes párnát.
Azt hiszem, valahol a tied mellett van."

"A Nap kihűl, a Föld kiszárad,
az ég üres lesz nélküled,
és én senki vagyok, ha te nem vagy velem.
Annyira szeretlek!"


"Te azért születtél, hogy szeressenek. Én azért születtem, hogy téged szeresselek. S csak annyit ér az életem, amennyi boldogságot adsz te nekem."

Örökkön örökké ölelem, csókolom, vigyázok Rá, soha el nem engedem Őt, Őt kibe Szerelmes vagyok!

Amit érzel valóság?

A vacak játékot minden gyerek félre dobja, csak akkor veszi elő mikor már semmi más nem maradt.

Magány

“Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről.” (Richard Bach: Illúziók)

Aki sosem kap...

Rorschach naplója. 1985. október 16.

Hallottam egy viccet: a fickó orvoshoz megy. Azt mondja, depressziós. Az élet durva és kegyetlen. Szörnyen magányos ebben a fenyegető világban. A jövő homályos és bizonytalan.
Az orvos: "Egyszerű a kezelés. Ma este a városban lép fel Pagliacci, a nagy bohóc. Menjen el, és rögtön rendbe jön."
A fickó sírva fakad.
Azt mondja: "Doktor úr én vagyok Pagliacci."


"Gondolsz-e rám,
amikor nem mellettem alszol el.
Gondolsz-e rám,amikor magányom nem érdekel.
Gondolsz-e rám,amikor messze jársz már,
s valaki másra vársz talán.
Akkor is gondolsz-e majd rám?"


Pierrot - Ha sírni látod a bohócot

Fájnak
az elmúlt idők letűnt királyai
és nehezen hiszem el,
hogy senki semmit nem követel
belőled
s az én volt udvarom csacska hölgyei is
ugyanúgy fájnak nekem,
hisz mind megannyi tévedésem...

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Feszít néha belülről egy fájdalombuborék,
és nehezen múlik el,
ha nekem egyedül kell
elűznöm,
hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,
és komolyan is veszem:
látod ezért könnyezem.

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!


Végre derűs kedv, villamoson utazunk. A megállóban egy vak gyereket látok meg, nem tudja merre kell mennie, senki sem segít neki, egyszer csak valaki felhívja és ez mit sem segít a kilátástalan helyzetén, de még is örül, örül mert az ő élete valóban magányos…
Kisebb vitának leszek a szem és fültanúja kívülállóként, sosem voltam rá képes, sosem értettem meg.
Haza indulok egy összeomlottnak látszott nap után, mikor váratlanul ismerősökkel találkozok, talán egy jel, hogy ők majd kedvemet visszahozzák. - Az emberek változnak, ki rossz irányba, ki naivan a világ felé, ki az ellen… - Semmi változás, aggódás vajon mit lehet most Vele? Mit csinál? Hogy van? Hazafelé nem bírom tovább, felhívom. Nem veszi fel. Újra és újra próbálkozom, míg nem felvette, de senki nem szól bele. Addig hallgatom a néma csendet, míg nem lemerül a kártyám. Idegesség fog el, rosszul lét. Ez a nap tényleg összeomlott.
Reggelig semmit sem pihentem. Érzem arcom beesettségét, gyomrom görcsölését. Reggel fagyoskodva ülök az autóban, eszegetni próbálok, mert reggelizni is képtelen voltam. Egy halálra gázolt kutya az út szélén, bensőségei mindenfelé. Mereven nézem és közben nyugodtan tovább falatozom. – Az emberek túlságosan érzéketlenné váltak. – Az egész nap kínszenvedés nincs lehetőségem, hogy hívjam, de munka közben elgondolkodom. Hisz látta, tudja, hogy este kerestem csak felhív. Csak érdekli miért kerestem. Csak… De nem. Este fáradtan, száraz szájjal, bánatos, üres tekintettel, teljesen üres gyomorral, de még sem éhezve, érezve hasam merevségét, azt az ocsmány keserű ízt a számban. Muszáj felhívnom, nem bírom tovább és a hirtelen ledöbbenés. Nem bírom tovább és ő jelét sem adja létezéséről. Először ismét nem veszi fel, egyre nagyobb a kétségbe esés és a letargia. Fél óra múlva újra próbálkozok. Felveszi, a Tekében van barátnőivel és jó a hangulata, megnyugvás és keserűség… MSN-en újra beszélünk, kifakadok, elmondom mi bánt, végre először életemben hagytam had bontakozzon ki a bánat, mi nyomaszt, de miért? Miért pont nála? Miért? Újra rossz lesz a kedve, legszívesebben veszekedne… Némán ülök és fáj…
Mindig én voltam a jófiú, a védőbástya, az ki segít, ki önzetlen segít bármikor és sosem kér. Szép… De, senki sem bírhatja örökké. Mindig azt vártam ki fog rajtam segíteni. Ki fog megölelni. Ki mondja, hogy: „semmi baj, már vége, megnyugodhatsz, én majd vigyázok rád”? Valószínűleg, soha senki, hisz miért segítene bárki is pont annak ki a legbiztosabb és legmegingathatatlanabb lábakon áll? Senki. Mindenki gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Pedig ez a bástya belül már csak egy rozoga kis faviskó, mit már a legapróbb szellő is porba dönt és porba is döntött…

I.rész: Egy véres kezű bűntelen gyilkos

Angyal volt hajdanán, fehéren rikító szárnyaival repkedett az emberek között. Ők megunván ezt, hurkot kötöttek rá, lerángatták maguk közé. Verték, verték míg mozgott, s saját vérében nem kezdett fuldokolni. Nem tudta magát védeni, de még teremtett egy vadállatot mi megvédelmezi megmaradt énjét. Segített, elkergetett mindenkit ki az angyal ellen tört, majd szép lassan elkezdett táplálkozni teremtőjéből. Egyre csak erősödött, nőtt, az angyal látta kudarcát, utolsó erejéből magához láncolta a vadállatot. A megmerevedett, roppant súlyú néma angyal gátolta a már szörnyé változott új lény szabadságát. Tetem és gyilkosa, összezárva, tehetetlenül vártak. Holló szárnyakon suhant közéjük egy gyönyörű nősténymacska. A szürke felleget mind szétszaggatta. Az angyal szobor újra a világra vetette szemét. Felkelt és eltörte a szörny nyakát, majd lakmározott húsából. Fehér szárnyai elfeketedtek, kezéről nagy cseppekben hullt alá a vér. A különleges lény új, jobb élettel áldotta meg, azonban a szörny ott maradt. Mikor a nagymacska más utakat szel, az angyal egyedül marad, és újra szürkék lesznek a fellegek, ezzel a szörny is újra éled benne. A pusztítás elkezdődik.

Ha már kérni kell mit sem ér az egész…

Az idő pereg, múlik rohamosan, zakatol a végtelenbe, mit sohasem érhet el. Nem adja fel, nem áll meg, ez az ő harca. Reménytelen véget nem érő örök küzdelme.
És mi? Boldog és boldogtalan karöltve huny szemet az idő múlásán, az üres életén. Senkinek születtek és senkiként is halnak meg.
Nem az a hőstett, ha egy hős megcselekszi azt, hanem ha egy senki cselekszi azt meg. Az emberek már csak túlélésre játszanak és értéktelen dolgok halmozásra mik tovább növelik a művi élvezeteket, vagy inkább egy olyan világ határait mi nem is létezik, egyedül csak arra a célra tör, hogy a szabad akarattól és a saját élettől eltaszítson.
Halálra eszik maguk, narkotikumok fogságába esnek, alkoholt, nikotint mérhetetlen mennyiségbe öntik magukba, torzzá formálják testük, lélek rombolva élvezkednek egymáson. Nem látják porba tiport, önmaguk által halálra szánt testük, testük mely maga a lélek oltára.
Cselekedni? Minek? Akartam, akartam jobbá tenni a világot vagy legalább a környezetem, de miért? Ettől nekem talán jobb lesz? Nem, inkább csak könnyebb és megnyugtatóbb. Könnyebb, mert kevesebb a kísértés és megnyugtatóbb, mert nem lennék örök magányra kárhozatva. Az ember azonban választ, választ és dönt ama hatalmas egójával mit évszázadok alatt magába táplált a föld legokosabb és a táplálék lánc csúcsán trónoló szörnyeteg. Pedig porszem és sorsa is az.
Ha már kérni kell mit sem ér az egész, ha nem látja magától, nem érzi magától, miért erőszakolna rá bárki is mást? Neki ez kell, hát tessék.
Cselekedni? segíteni? Inkább csak a dühöm csillapítását okozná, nem segítség lenne csak bosszú.

Szerelmemnek

Kísérletet teszek egy olyan érzés leírására mihez még sosem próbáltam ily módon nyúlni, leírni, megfogalmazni. Boldogság, öröm, szerelem, biztonság, minden mi a harmonikus jót hozza létre. Sosem írtam ilyesmiről, mert nem volt benne részem, és ha ezeknek csak kis árnyéka is vetült rám én nem hittem el, eltaszítottam, mintha számomra csak a szenvedés lenne a helyes út. De Ő, de Ő nem hagyta, kitartott mellettem és elérte, elérte hogy tényleg érezzem az igazi, tiszta örömöket és boldogságot az Ő szerelmében. Azért sem írtam, mert, mert nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Mit írhatnék. Most azonban nem érdekelnek ezek a kétkedő gondolatok, és írok, írok, mert írni szeretnék, írok, mert írnom kell, érzem, belülről érzem, hogy írnom kell. Tudtára adnom Szerelmemnek, hogy szeretem. Ő számomra minden, a kezdet, a vég. Ő írja életem, Ő élteti szívem, Ő mozgatja izmaim, Ő csavarja gondolataim, Ő fakasztja érzéseim, Ő érte élek, egyedül Ő érte. Nem érdekel, hogy most sokan azt mondják nyálas… nem, nem érdekel. Mert érzem mellette nincs mitől félnem, nyugodtan kelhetek fel saját hamvaimból, nyugodtan tárhatom ki kapuim szárnyát, nyugodtan elmondhatom bármelyik érzésem, őszintén. Remélem Ő is így vélekedik rólam, Ő is így lát engem. Remélem boldog mellettem és képes leszek boldoggá tenni. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a kegyet, miben Ő általa részesülök. Abban a kegyben mi Ő saját maga. Ennél szentebb, szebb, csodálatosabb kegyet el sem tudnék képzelni. Egyedül arra vágyom, hogy örökké hallhassam bájos hangját, láthassam gyönyörű testét, élvezhessem elbűvölő modorát és érezhessem mennyei valóját. Dicsőíthetném még a végtelen végéig, de akkor sosem érnék a mondandó végére, ezért kénytelen vagyok befejezni ezt a felsorolást, mi sosem fogy ki a pozitív, szép, csodás jelzőkből.

Életem egyetlen csodája.

Páncélom mellyel a világ ellen védtem magam, leveszem, leveszem csak Neked, egyedül csak Neked, Neked ki alászállsz egy ily halandó és esendő emberhez.
Kardom, melybe lelkem rejtetem megérintetted, megérintetted és most arra kérlek, rakd el és vigyázz rá. Másra már sosem lesz szüksége csak a Te jóságodra és oltalmadra.

Életem örök csodája.

Szeretlek Réka!

No Problem: Hallottalak sírni Téged

Hallottalak sírni téged
Egy éjjel, mikor kerestelek,
Végigjártam sok utcát érted,
Nem hallottad léptem a holdfényben.

Hallottalak sírni téged
Egy éjjel, mikor eső esett,
Fekete kalap takarta arcom,
Nem láttad árnyékom a holdfényben.

Nem voltál más csak álom,
Ez lábam elé lépcsőt emelt,
Vagy néha föld alá zárt,
Lapjaimba mesét kevert.

Hallottalak sírni téged,
Könnyeid esőcseppek,
Izzó szemem keres téged,
Küldj egy érthető szót a holdfényben!

Nem voltál más csak álom,
Ez lábam elé lépcsőt emelt,
Vagy néha föld alá zárt,
Lapjaimba mesét kevert.

Nem voltál más csak álom,
Nem voltál más csak álom,
Hallottalak sírni!
A könnyeid, a könnyeid, a könnyeid esőcseppek

Hallottalak sírni!
Hallottalak sírni!!

Szeretlek!!!

Tehetetlenség

Semmi sem lehet tökéletes, senki sem lehet tökéletes. Minden nap vérrel kevert nyálat köpsz, vért, mely a mindennapos tisztogatás okozta sebekből származik.

Nem azért tartottam ki idáig, nem azért éltem túl mindent, hogy most feladjam. Végre elértem őt, kiért mindig is éltem. Tudom hogy nem vagyok tökéletes, sőt hibáim egyvelege adja meg személyem fő vonalát, nem az erények hanem a hibák. Nem vagyok más mint egy hős, mi egyenlő egy louserrel. Mit már kifejtettem a Remény című bejegyzés alatt. De, nem adom fel, nem.

„Boldogság élete,
nem bántja bánat.
Csupán időn függ léte,
háza nem kér árat.”

Nem kér árat, de az ajtók zárva is maradnak, a vándor hiába talált élete értelmére, még is magányosan ül a ház előtt…

Csoda

Több mint egy egész nap a Szerelmemmel!
Újra kezdek hinni a csodákban.
Minden olyan tökéletes, már csak én hibádzok...