Az idő pereg, múlik rohamosan, zakatol a végtelenbe, mit sohasem érhet el. Nem adja fel, nem áll meg, ez az ő harca. Reménytelen véget nem érő örök küzdelme.
És mi? Boldog és boldogtalan karöltve huny szemet az idő múlásán, az üres életén. Senkinek születtek és senkiként is halnak meg.
Nem az a hőstett, ha egy hős megcselekszi azt, hanem ha egy senki cselekszi azt meg. Az emberek már csak túlélésre játszanak és értéktelen dolgok halmozásra mik tovább növelik a művi élvezeteket, vagy inkább egy olyan világ határait mi nem is létezik, egyedül csak arra a célra tör, hogy a szabad akarattól és a saját élettől eltaszítson.
Halálra eszik maguk, narkotikumok fogságába esnek, alkoholt, nikotint mérhetetlen mennyiségbe öntik magukba, torzzá formálják testük, lélek rombolva élvezkednek egymáson. Nem látják porba tiport, önmaguk által halálra szánt testük, testük mely maga a lélek oltára.
Cselekedni? Minek? Akartam, akartam jobbá tenni a világot vagy legalább a környezetem, de miért? Ettől nekem talán jobb lesz? Nem, inkább csak könnyebb és megnyugtatóbb. Könnyebb, mert kevesebb a kísértés és megnyugtatóbb, mert nem lennék örök magányra kárhozatva. Az ember azonban választ, választ és dönt ama hatalmas egójával mit évszázadok alatt magába táplált a föld legokosabb és a táplálék lánc csúcsán trónoló szörnyeteg. Pedig porszem és sorsa is az.
Ha már kérni kell mit sem ér az egész, ha nem látja magától, nem érzi magától, miért erőszakolna rá bárki is mást? Neki ez kell, hát tessék.
Cselekedni? segíteni? Inkább csak a dühöm csillapítását okozná, nem segítség lenne csak bosszú.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése