Aki sosem kap...

Rorschach naplója. 1985. október 16.

Hallottam egy viccet: a fickó orvoshoz megy. Azt mondja, depressziós. Az élet durva és kegyetlen. Szörnyen magányos ebben a fenyegető világban. A jövő homályos és bizonytalan.
Az orvos: "Egyszerű a kezelés. Ma este a városban lép fel Pagliacci, a nagy bohóc. Menjen el, és rögtön rendbe jön."
A fickó sírva fakad.
Azt mondja: "Doktor úr én vagyok Pagliacci."


"Gondolsz-e rám,
amikor nem mellettem alszol el.
Gondolsz-e rám,amikor magányom nem érdekel.
Gondolsz-e rám,amikor messze jársz már,
s valaki másra vársz talán.
Akkor is gondolsz-e majd rám?"


Pierrot - Ha sírni látod a bohócot

Fájnak
az elmúlt idők letűnt királyai
és nehezen hiszem el,
hogy senki semmit nem követel
belőled
s az én volt udvarom csacska hölgyei is
ugyanúgy fájnak nekem,
hisz mind megannyi tévedésem...

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Feszít néha belülről egy fájdalombuborék,
és nehezen múlik el,
ha nekem egyedül kell
elűznöm,
hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,
és komolyan is veszem:
látod ezért könnyezem.

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!


Végre derűs kedv, villamoson utazunk. A megállóban egy vak gyereket látok meg, nem tudja merre kell mennie, senki sem segít neki, egyszer csak valaki felhívja és ez mit sem segít a kilátástalan helyzetén, de még is örül, örül mert az ő élete valóban magányos…
Kisebb vitának leszek a szem és fültanúja kívülállóként, sosem voltam rá képes, sosem értettem meg.
Haza indulok egy összeomlottnak látszott nap után, mikor váratlanul ismerősökkel találkozok, talán egy jel, hogy ők majd kedvemet visszahozzák. - Az emberek változnak, ki rossz irányba, ki naivan a világ felé, ki az ellen… - Semmi változás, aggódás vajon mit lehet most Vele? Mit csinál? Hogy van? Hazafelé nem bírom tovább, felhívom. Nem veszi fel. Újra és újra próbálkozom, míg nem felvette, de senki nem szól bele. Addig hallgatom a néma csendet, míg nem lemerül a kártyám. Idegesség fog el, rosszul lét. Ez a nap tényleg összeomlott.
Reggelig semmit sem pihentem. Érzem arcom beesettségét, gyomrom görcsölését. Reggel fagyoskodva ülök az autóban, eszegetni próbálok, mert reggelizni is képtelen voltam. Egy halálra gázolt kutya az út szélén, bensőségei mindenfelé. Mereven nézem és közben nyugodtan tovább falatozom. – Az emberek túlságosan érzéketlenné váltak. – Az egész nap kínszenvedés nincs lehetőségem, hogy hívjam, de munka közben elgondolkodom. Hisz látta, tudja, hogy este kerestem csak felhív. Csak érdekli miért kerestem. Csak… De nem. Este fáradtan, száraz szájjal, bánatos, üres tekintettel, teljesen üres gyomorral, de még sem éhezve, érezve hasam merevségét, azt az ocsmány keserű ízt a számban. Muszáj felhívnom, nem bírom tovább és a hirtelen ledöbbenés. Nem bírom tovább és ő jelét sem adja létezéséről. Először ismét nem veszi fel, egyre nagyobb a kétségbe esés és a letargia. Fél óra múlva újra próbálkozok. Felveszi, a Tekében van barátnőivel és jó a hangulata, megnyugvás és keserűség… MSN-en újra beszélünk, kifakadok, elmondom mi bánt, végre először életemben hagytam had bontakozzon ki a bánat, mi nyomaszt, de miért? Miért pont nála? Miért? Újra rossz lesz a kedve, legszívesebben veszekedne… Némán ülök és fáj…
Mindig én voltam a jófiú, a védőbástya, az ki segít, ki önzetlen segít bármikor és sosem kér. Szép… De, senki sem bírhatja örökké. Mindig azt vártam ki fog rajtam segíteni. Ki fog megölelni. Ki mondja, hogy: „semmi baj, már vége, megnyugodhatsz, én majd vigyázok rád”? Valószínűleg, soha senki, hisz miért segítene bárki is pont annak ki a legbiztosabb és legmegingathatatlanabb lábakon áll? Senki. Mindenki gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Pedig ez a bástya belül már csak egy rozoga kis faviskó, mit már a legapróbb szellő is porba dönt és porba is döntött…