Búcsú

Mindig is azt hittem szükségem van segítségre. Azonban hiába is gondoltam ezt, be kell látnom, hogy nem számíthatok senkitől segítségre. Vannak kinek gondjai túlmutatnak az én problémáimon, miket már réges-rég kirekesztettem, és van ki a kisebb gonddal sem bír el. Nem maradt semmi, minden felül kerekedtem az-az egy, hogy várok valamire, mit sosem kaphatok meg.

Mereven, megfeszített testtel megállni egy hűvös, ködös reggelen. Egy végsőt nyelni, mi a folyamatot láncreakcióban elindítja. Lassan mély levegőt szívni. Érezni ahogy a kitágult orrlyukakon a reggeltől még csípős levegő hírtelen szétárad a tüdőben. Elszántan tekinteni a távolba, a távolba hova sohasem juthatsz el, megnézni még egyszer, még egyszer utoljára és ordítani. Megpróbálni egy utolsó hangorkánnal mi a torkodon kifér, letaszítani az isteneket, de már akkor tudod kudarcod, még mielőtt elkezdted volna. Ordításod dühöt áraszt, mi könnyedén eltörli fájó érzéseid mik hajthatatlanul vágyakoznak azután mit az istenek örökre megvontak tőled, pedig te csak azt hitted próba, csak egy rövid ideig tartó próba, minek végeztével a hős megkapja méltó jutalmát, de nem. Ez nem próba, ez egy teher. Egy örök és lemoshatatlan teher. Gyors légzések sora következik, mik a düh csillapítására törnek sikeresen. Nem marad semmi csak te. A maró érzéseidre a lelkedben keltett orkán súlyos köveket görgetett. Eltemetve, de sajnos nem örökre. végeztél. Már nem akarod, hogy segítsenek, nem vággyol szeretetre, törődésre. Hisz minek vágynál, ha soha senki nem hallgat meg és soha senki sem akarja, hogy meghallgasd. Maradj eszköz, egy báb csupán, test mivel bármit megtehetnek és légy saját magad őrzője. Ne várj segítségre, szeretetre, törődésre, bizalomra mert fölösleges…

Tökéletes búcsú, hogy három nap alatt felemésszem magam…