II.rész: Sírásás

Hiába élesztette újjá a macska, azt hitte ezzel megtette mit a sors megkövetelt tőle, de tévedett. Az angyalnak magányában már csak saját szörnye maradt. Amint magára hagyta már is előtört és marta az angyal lelkét, egyedülléte kínok szülője lett. Düh, fájdalom, kétségbeesés, sajog, folyton-folyvást míg nem a szörny eluralkodik egy pillanatra, de midőn étvágyát csillapítja, visszabújik hirtelen. Angyal volt és átkozott lett, kirekesztett. Bár idáig is kívülállónak tekintette mindenki, de most látja a macska magának is él és ez mi bosszantja és marja, segíti a szörny tápászkodását. Mindent elvesztett mi eddig éltette, elvesztette angyal mivoltát, egy bukott angyal vált belőle, s most… most álmai elvesztésével szárnyai is pernyeként hullnak alá. Ember szerzetté vedlett kiben egy rettentő szörny lakozik. Eddig a világot akarta megváltani most már csak saját üdvéért küzd, de nem leli a harcot. Nem tudja hol keresse a megnyugvást. Kezébe fogja régi dicsfényt árasztó kardját és újra kovácsolja, éveken keresztül üti, csépeli, hogy harcában méltó társ lehessen. Kezeiből utat nyit a vérének, mivel ötvözi a fegyvert, közben elhullajtott szárnyait is beleszövi. Így készül az egykor angyal, ma már csak egy lelki nyomorék, benne az örömtelin vicsorgó szörnnyel, az utolsó harca. Az utolsóra mivel talán végre rá lel a nyugalomra.