Remény

Sosem írok ok nélkül. A reggel fáradtan és rosszul kezdődött, ehhez még a tegnap élményei és érzései is hozzá csatolódtak…

Nem ismer. Nem ismer, mert nincs időnk, de ha van akkor sem szándékozom szétrombolni az idillt. Nem ismer, mert nem beszélek, félek minden egyes mondatom és gondolatom következményétől.

Mi változott? Éltem hidegen, kedves szavak, lágy ölelések nélkül magányosan. Éltem hazug szerelemben magányosan. És most? Egyedül kelek, egyedül megyek-jövök, egyedül fekszem…

Bíráskodnak, elítélnek, elítélnek olyanok kiknek élte szenny, de még is szükségem van rájuk, mert létük nélkül eltűnne mindaz miért élek.

Beszélni és beszélni ez az mi az embereknek már olyan jól megy. Mondani bármit lehet. Tudják, hogy képesek a hazugságra és élnek is vele. Szavuk hitelt vesztett.

Hol vannak a vérszopók, a démonok, a hősök és az angyalok? Itt. Mindenki itt van ugyanúgy, mint rég.
Vérszívók a mi vezetőink, kik minden egyes nap, minden egyes lélegzetvételükkel szívják a vérünk. Akadályaik elénk gördítik, mi küzdünk meg velük helyettük.
Minden egyes sikátorban ott lapulnak ők, kik megkeserítik életünk, ők a démonok, kik mégis meghatározzák életünk. Ha valaki nem találkozik a maga démonával, démonaival akkor nem is tudja ki önmaga.
A hősök kiket manapság már csak lousereknek neveznek.
Angyalok születnek, de az emberek kegyetlenül megkínozva a mocsokba sújtják őket.

A Constantinban azt hiszem én Gabriel angyal mellé álltam volna. Az emberek ismerjék meg mi az a szenvedés, a nélkülözés, a fájdalom, a veszteség, ne amiatt sírjanak, hogy nincs plazma Tv, HBO, internet. És a szavak ne a hazugság csíráját hordozzák már születésük előtt.
Világégés, más már nem segíthet az eltunyult, elkényelmesedett, de leginkább elkorcsosult erkölcsű emberiségen.

Próbálok vigyázni más emberek életére, elveire, álmaira, de az élet mikor vigyáz rám? Mondhatnám, hogy mostantól nem, én sem vigyázok senkire, de nem tehetem, nem tudom megtenni. Hozzá tartozik elveimhez és azt várom el másoktól, mint magamtól, de hiába… Pedig nem hiszem, hogy különleges lennék. Csak gondolom a sekélyebb utak mindig a könnyebbek, és ki ne szeretne könnyen élni még ilyen áron is?

Hallom fülem csengését (csöngését:D), ahogy dobhártyám beszakad az embertelen mennyiségű féreg hazug szavát hallva.
Látom a tökéletes sötétséget, mit szemeimből patakokban folyó vér okoz a rettenthetetlen szemérmetlenséget látván.
Érzem ereim szétszakadását, a fröcsögő vérben eláramló erőm és lelkem távolodását az erkölcstelenséget érzékelvén, elszenvedvén.

Hazug szerelmem vígadott a véget látván, hisz ha nem is sikerült letépnie, de legalább megtépte szárnyaim. Tévedett, erősebbek lettek, mint valaha. Már érzem, nincs oly erő, mi képes lenne leszakításukra, mert bármi is történjék én csak a jóra törekszem és ez számít egyedül, nem az elszenvedett kínok végtelen halma.

Reményem, bizalmam, szerelmem, életem most egy személybe fektetem, Ő kiért élek és halok, remélem nem hiába. Remélem, Tőle megkapom mindazt a szeretetet, mit idáig az élet megvont tőlem, a megtörésem céljából. Érte küzdöttem, most elértem.

„Mennyit ér az ember ha bűntelen, de gyenge?”